Helyi értékek védelme

Vecsés Város Önkormányzatának Képviselő-testülete még 2012. február 28-i testületi ülésén megalkotta és egyhangúan elfogadta a Vecsés Város Önkormányzata Képviselő-testületének 8/2012. (II.29.) önkormányzati rendeletét az építészeti örökség helyi védelméről. A rendelet célja, hogy azokat a települési (helytörténeti), táji, természeti, építészeti, néprajzi, képző- vagy iparművészeti, ipartörténeti örökséget képező elemeket, amelyek külön jogszabály alapján nem állnak védelem alatt – azok jellegzetességének és hagyományos megjelenésének megőrzése érdekében ?, helyi területi vagy egyedi védelemben  részesítse.

A rendelet teljes egészében itt elolvasható és megtekinthetőek a védelem alá helyezett értékek:

Vecsés Város Önkormányzata Képviselő-testületének 8/2012. (II.29.) önkormányzati rendelete az építészeti örökség helyi védelméről

 

A helyi értékek fontosságáról:

“A régi dicsérete

Ahogyan a korok és a társadalmak viszonyulása az újhoz, a változáshoz, úgy a régihez, a múlthoz sem azonos. Bizonyos korok, irányzatok szinte a változás, a haladás fanatikusaivá váltak, mint az első világháború előtti kor művészeti mozgalmai. A technikai haladás, az új  freudi világkép, később az oroszországi forradalom azt az érzést keltette, hogy a világ kereke új fordulat előtt áll, és a fordulat után egy kedvezőbb, számtalan perspektívát nyitó korszak vár az emberiségre. Bármi, ami új volt és váratlan, ismeretlen ? jó volt és sokat ígérő. A mozgás, a sebesség, a gyorsulás a kor szimbolikájává vált a képzőművészetekben. A lassan mozduló építészet és a még lassabban mozduló városépítészeti gondolkodás csak a harmincas évekre érlelte ki azt a gondolatrendszert, amely a ?mindent eltörölni? politikai gondolatának megfelelt, az utcahálózat, a magán és közösségi terek elválásának, a városi funkciókeveredésnek tagadását.

A múlt ilyen abszolút elutasítása azonban ritka. Gyakoribb, hogy a társadalom adott állapotát állandónak, mindig voltnak és mindig lesznek tekinti, mint a középkor skolasztikája, amelynek közvetlen európai gyökereivel, a hellén és római örökséggel való kapcsolata megszakadt, a bibliai történelem pedig kronológiailag és társadalmilag is messze került a hétköznapoktól. Nem véletlen, hogy a reneszánsz legnagyobb eszmei forradalma a történelem felfedezése volt. Pedig a középkori Róma addig is az ókori császárváros túl bő díszletei között élt, teátrumjainak földszintjét lakta, az összeomlott vízvezetékrendszer maradéka látta el ivóvízzel. A reneszánsz azonban nem a történeti folyamatosság felé fordult, hanem a Római Birodalom politikai nagysága, a gondolkodás szabadsága és nyitottsága, a hétköznapi kultúra kifinomultsága felé, amelynek a római romok csak fennmaradt mementói voltak. Ilyesfajta célzott történeti nosztalgiák többször is megfigyelhetők később is, a hellén-római kultúrához visszatérő klasszicizmus, a romantika középkor-szeretete, a klasszicizmushoz forduló náci és szocreál formák vagy posztmodern mind ilyen nosztalgikus érzelmekre ? általában mint az egyetemlegesen érvényesekre ? építettek.

A múlt kutatása csak a XIX. században vált igazán tudományos tevékenységgé, a természettudományos kutatás szabályainak kikristályosodásával párhuzamosan pedig a régi épületek, romok, régészeti leletek díszletből kézzelfogható és értékelendő forrássá léptek elő. Megkezdődtek a régészeti feltárások, helyreállítások, a műemlékvédelem intézményhálózatának kiépítése. Az épített környezet védelmének máig egyik legfontosabb deklarált célja a történeti tudás forrásainak megőrzése.

A neves épületek, romok iránti érdeklődés már a XVIII. század végén feléledt, az utazás, mint a képzés, művelődés része először csak keveseknek, aztán egyre szélesebb köröknek adatott meg. Az építészeti emlékek, mint nevezetességek, turisztikai célpontok is felértékelődtek. Vonzásukban nagy része volt egyrészt a történelmi eseményekhez való kötődésüknek, másrészt egyfajta egzotikumnak, amely egy más korról, világról hozott hírt. Mára a turizmus az egyik legjövedelmezőbb gazdasági ággá vált, sok ország legjelentősebb bevételi forrása. Az építészeti örökség védelméhez így komoly gazdasági érdekek is kötődhetnek. A turizmus hatása persze az épített környezet védelmében nem mindig pozitív, és főleg nem mindig egyezik a tudományos kutatás érdekeivel, hiszen elsődleges szempontja az attraktivitás és a könnyű emészthetőség.

Végül az épített környezet védelmének célja a helyi identitás, a ?genius loci? őrzése is. Már a történeti épületek is generációkon át őrzik egy település emlékezetét, ennél hosszabb időre tekinthetnek vissza a beépítési formák jellegzetességei, még ősibb mintát követhet az utcaszerkezet. A helyi identitás őrzésében nem feltétlenül építészetileg kimagasló műveknek van jelentőségük, hanem a helyi közösség jelképes középületeinek, jeles események helyszíneinek, a településben karakteresen megjelenő házaknak, helyi formálást hordozó részleteknek. A bolhapiacok rendszeres látogatói tudják, hogy a talált tárgyak értékéhez nem csak azok művészi formálása, hanem a természetes anyagok, a mára elhalt kézműves technikák nyomai, a letűnt életmódok furcsaságai, nem utolsósorban pedig éppen az elhasználtságban, repedezettségben, kopottságban azoknak emléke, lelke járul hozzá, akik a tárgyat valaha is használták.

Egy félig megvakult tükör, egy tenyérhez kopott szerszám helyi értéke így a használati értéktől igen eltérő lehet. Az épített szerkezeten az idő éppígy rajta hagyja a nyomát: a színek megfakulnak, a faszerkezetek ezüstre lúgozódnak, a vakolat megrepedezik, a tető északi oldalán moha jelenik meg. A különböző korok építészeti lenyomatai egymásra rakódnak: római őrtorony alapjain gótikus szentély épül, amelyhez barokk templomhajó és torony készül, mellé esetleg modernista aluljáró. A védendő érték kérdése ezekben a helyzetekben elég komplexxé válik, a szakmai és közönségviták állandó tárgya. A XIX. századi műemlékrekonstrukciók egy adott kor tökélyre vitt stílusában restauráltak, így lett a Mátyás templom mára gótikusabb, mint a maga korában valaha is volt. A második világháború után a történeti hűség vált legfontosabb mércévé, a Vár polgárházain így a különböző kori átépítések egymás melletti megjelenítése furcsa káoszt, így szintén sosem létezett látványt hozott létre. Mára előtérbe került az épített emlékek turisztikai és közművelődési szerepe, használata, így olyan élményszerű rekonstrukciókkal, átépítésekkel találkozhatunk, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A múlthoz való viszony nem csak kor, hanem kultúra kérdése is, elég ha egy német és egy olasz középkori kisváros kinézetére gondolunk. (Itt lép be az az érték is, amit egy régiségnek a ritkasága adhat. A mi féltve nemzeti kincsként őrzött román és gótikus altemplomaink, templomaink nem sok nyomot hagynak a francia turistákban: otthon minden faluban van ilyen…)

Az integrált védelem

Az épített környezet védelme tehát szellemében és technikáiban is sokat változott a XIX. század óta. Az elveknek megfelelően változott az intézményi háttér is. Napóleonnak még sem lelki, sem politikai problémája nem adódott abból, hogy az egyiptomi hadjárat alatt néhány tetszetős obeliszket hajóra rakasson és Párizsba szállítson. A század második felében már jelentős állami programok támogatják egyes koraközépkori francia kisvárosok, mint Carcassone rekonstrukcióját, ugyanígy persze a harmadik világbeli ásatásokat: ekkor telik meg a Louvre, a British, a Kunsthistorische kincstára. Legelőször Angliában alakul királyi társaság a nemzeti műemlékek védelmére, szabályozva a tulajdon, a karbantartás, a látogathatóság kérdéseit. A XIX. század végétől Európában sorra jelennek meg a műemlékek védelmével foglalkozó törvények.

A XX. században az intézményrendszer alakulására nagy hatással volt a védelem lehetséges tárgyainak folyamatos szélesedése: a kiemelkedő építészeti értékek után védelmet kaptak más kategóriák is. Az állami védelemhez egy egységes kritériumrendszert kellett megállapítani, szabályozási és ? jó esetben ? finanszírozási hátteret kialakítani. A védendő épületekhez csatlakozott a történeti kertek védelme is. Világossá vált, hogy a műemlékek védelmében nem elegendő az épület fizikai óvása, hiszen városon belüli érvényesülése nagyban a környező beépítés függvénye is lehet. A II. világháború után az újjáépítések körüli vitákban vált hangsúlyossá, hogy nem csak egy-egy épület, de együttesek, beépítési formák és városszerkezetek is önálló védendő értéket képviselhetnek: a szabályozásokban megjelent a területi védelem fogalma.

Az épített környezet védelmének gondolatrendszerében az ökológia hozta a máig utolsó jelentős fordulatot. Ez az eszmerendszer az épített környezetet annak a nagyobb örökségnek részeként tekinti, amely mindnyájunk jussa, a múlt egyedi maradéka a jelenben ? és egyben a jövő korlátos erőforrása. Ilyen értelmezésben a műemlékek a régészeti emlékekkel és más örökségi elemekkel (műkincsekkel, levéltári anyagokkal, hang és képfelvételekkel, stb.) együtt közös kulturális örökségünk tárgyiasult darabjai. Védelmükben hasonló elveket és módszereket lehet érvényesíteni, mint a környezetvédelem területén. Az új típusú, úgynevezett integrált védelem egyik nagy előnye éppen az épített környezet védelmében az erőforrás-gazdálkodás értékelő módszereinek bevezetése lehet, amely könnyebben értelmezhetővé, kalkulálhatóvá, összehasonlíthatóvá, értékelhetővé és ellenőrizhetővé teszi az épített környezetet befolyásoló fejlesztési projekteket. Az integrált védelem így ? nálunk csak a remélhetően közeli jövőben ? összebékítheti a műemlékvédelem eddig igencsak szabályozás alapú működését az ingatlan- és városfejlesztés pénzügyi gondolkodásával. Az integrált védelem másik, kézenfekvő előnye, hogy a valóságban gyakran összefüggő elemek ? kastély és parkja, kolostor és levéltára, Hollókő és a környező tájhasználat, barokk plébániatemplom és a környező korakeresztény temetőmaradványok ? védelme, hatósági kezelése közelebb kerül egymáshoz.

Az integrált védelem jogi alapjait Magyarországon a 2001. évi LXIV. törvény jelenti, amely egyesítette a műemlékvédelemről és a kulturális javak védelméről szóló nem sokkal korábbi (1997-es) törvényeket. Különösen fontos a műemlékvédelem törvényi szabályozása, mert a műemlékvédelem olyan alapjogokat ? például a tulajdonhoz fűződő jogokat ? érint, amelyek alacsonyabb rendű szabályozása nem lehetséges. A törvény foglalkozik a régészeti örökség védelmével, a műemlékvédelemmel és a kulturális javak védelmével. (Mi most csak a két előbbivel foglalkozunk, mivel ezek lényeges hatással lehetnek mind a településfejlesztés, mind az ingatlanfejlesztés folyamataira.) A védelem integrált szervezésére hatósági, szakhatósági, nyilvántartói, szakértői hatáskörökkel létrejött a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH). Ugyanakkor az állami műemlékvédelem Hivatalhoz tartozó tárgyai jelentősen leszűkültek. Az állami felelősségi körben csak a korábbi magasabb fokú védelemnek ? korábbi műemlékeknek ? felelőssége maradt meg. Az alacsonyabb fokú védelem ? volt műemlék jellegű épületek ? települési önkormányzati hatáskörbe került, az európai irányelveknek megfelelően. Így a települési és megyei önkormányzatok felelőssége és hatásköre az épített környezet helyi jelentőségű elemeit tekintve jelentősen megnőtt.

Műemlékvédelem

A műemlékvédelem első kategóriája a klasszikus műemlékvédelem terepe, egyes, kiemelkedő jelentőségű vagy értékű építmények ? mint mondjuk a Parlament ? védelme. Az egyedi védelem kiterjedhet az egész ingatlanra, de annak csak egy részére ? valamelyik szárnyra, homlokzatra, kapuzatra, stb. ? is. Az építmény kategóriában nem csak épület állhat műemléki védelem alatt, hanem szobor, híd, épületmaradvány, kútház, medence, kerítés, stb. Az építmények mellett a törvény felsorolja a műemlékvédelem sajátos tárgyait, a történeti kerteket, a temetőket és temetkezési emlékhelyeket, valamint a műemléki területeket.

A történeti kertek, temetők és temetkezési emlékhelyek védelme a műemléképületekhez hasonlóan történeti, művészeti, településszerkezeti értékeikre vezethető vissza. A műemléki területek értékelése ennél bonyolultabb, mert részben régóta használt, részben viszont a magyar műemlékvédelemben teljesen új fogalmakra támaszkodik.

A történeti táj fogalma az Európa Tanács Granadai Egyezményének ajánlására került a jogszabályba, nálunk eddig nem használt és kevéssé körülhatárolt fogalom. A törvény szerint ?történeti tájként kell műemléki védelemben részesíteni az ember és a természet együttes munkájának eredményeként létrejött olyan kulturális (történeti, műemléki, művészeti, tudományos, műszaki stb.) szempontból jelentős, részlegesen beépített területet, amely jellegzetessége, egységessége révén topográfiailag körülhatárolható egységet alkot?. A történeti táj fogalmának bevezetését indokolja, hogy Európa területének túlnyomó része nem igazán természeti táj, hanem az ember évszázados beavatkozásának nyomát viselő kultúrtáj. (Az állami erdők kötelező tervszerű kezelését például Mária-Terézia vezette be majd háromszáz éve.) A táj használata általában szorosan összefügg a települési szövettel, együttes kezelésük ? integrált védelmük ? így indokolt lehet. A műemlékvédelem és a természetvédelem határa azonban így új definíciót szükségeltet.

A műemléki jelentőségű terület védelmének hazánkban hagyománya van. Ilyen, területi jellegű védelemben lehet részesíteni a törvény szerint ?a település azon részét, amelynek a jellegzetes, történelmileg kialakult szerkezete, beépítésének módja, összképe, a tájjal való kapcsolata, terei és utcaképei, építményeinek együttese összefüggő rendszert alkotva – műemléki védelemre érdemes módon – fejezi ki az azt létrehozó közösség építészeti kultúráját?. A területi védelem intézménye azért lényeges, mert a történeti együttesek értékei az épületek egyedi értékelésénél sok esetben nem érvényesülnek. A pesti belváros eklektikus magjában az egyedi műemléki védelemre érdemes épületek aránya elenyésző. A körülépített udvaros pesti bérház más korok építészeti produktumaihoz hasonlóan jó, közepes és csapnivaló építészek keze alatt, ugyancsak változó kivitelezésben épült. A századfordulón kialakult eklektikus városmag azonban mindezen változó minőségű elemeivel együtt, összességében az egész világon párját rikító egységes építészeti együttest alkot. Ráadásul az értékhez nem csak az egyes épületek saját értékei, hanem a városépítési koncepció részletei ? téralakítások, utcaképek, egységes párkánymagasság, stb. ?, sőt magának a területnek a kiterjedése is hozzájárul. Hasonló módon Sopron belvárosa, az őrségi szerek, a hajósi pinceegyüttes, a mezőhegyesi állami ménesbirtok épületei nem pusztán önmagukban, hanem jellegzetes települési szerkezetükben is értéket képviselnek. A területi védelem éppezért nem annyira az egyes ingatlanok, épületek fizikai védelmére, mint a terület szerkezetének, jellegzetességének megőrzésére irányul. Minél kisebb a területi védelmet élvező épületek egyedi értéke és minél nagyobb ? ennek megfelelően ? az átalakulás, a fejlesztési igény valószínűsége, annál kényesebb szakmai feladat annak meghatározása, hogy a szerkezet, beépítés, építészeti jellegzetességek közül melyek tartoznak a megőrzendő értékek közé a fejlesztés során. És vajon mekkora része cserélődhet ki az önmagukban esetleg nem jelentős elemeknek ahhoz, hogy az együttes még ne veszítsen értékéből? Ezek a kérdések a pesti belvárosi foghíjfejlesztések és a rehabilitáció sok érzelmi vihart kavaró konfliktusainak alapjai is.

A települési szövet olyan védendő értékekkel is rendelkezhet, amelyek még csak nem is az épített elemek, hanem ? éppen ? az utcahálózat, telekrendszer jellegzetességei. (Természetesen erős kihatással az épületek további formálására.) Egy halmazos település girbe-gurba zsákutcás maradványa, vagy Győr légiós tábort kirajzoló utcarendszere a történelmi városfejlődés emléke. Az utcarendszer a legősibb lenyomata a településnek. Dubrovnik városa eredendően egy part menti szigetre települt, később a város gazdagodásával vették birtokba a partot is. Amikor a sziget és a part közti csatorna elmocsarasodott, mintegy nyolszáz éve, feltöltötték. Dubrovnik azóta parti város, egységes, a XVIII. században egy földrengés után kiépült építészeti arculattal, de a csatorna helyén kiépített széles főutca és a keskeny mellékutcák hálózata máig őrzi az ezer éve szigetre települt közösség emlékét. A telekrendszer kissé fiatalabb történeti információforrás lehet. Amszterdam jellegzetes beépítéseinek alapja a nagyon keskeny és mély telekforma. Ez az ötlet még a nehéz és drága közösségi fejlesztésként kiépített csatornarendszeren alapul, amelyen a város minél több kereskedőpolgárának kellett hajózható rakodóhelyet biztosítani. A keskeny és magas homlokzatok, a rakodócsigákkal együtt ennek a tengeri kereskedelemre épült városi közösségnek emlékei. Hasonlóan a magyar paraszti életformához szorosan kapcsolódik egy falu régi fésűs beépítésének ház-udvar-ház-udvar ritmusa, amelyet a korabeli mezőgazdasági és építési technológia határozott meg. A telekrendszer rejtett információkat is hordozhat. A XX. század eleji térképeken az óbudai amfiteátrum nincs meg. A helye beépült, elfelejtődött. De a kataszter furcsa, tojásdad alakú telekcsoportot mutat, háromszög alakú lakótelkekkel. Ennek alapján indult meg a feltárás. A telkek alakja, szabályossága, vonalaik információt nyújthatnak a városfejlődés fázisairól, spontán vagy szervezett megtelepülésről, telekalakításról is. A területei védelem ilyen módon szélsőséges esetben nem is a város felépítményeit, hanem láthatatlan örökségét védi.

A harmadik fajta területi védelem a műemléki környezet a műemléknek vagy műemlék jelentőségű területnek közvetlen települési összefüggéseit védi, hogy érvényesülésébe zavaró látvány, funkció ne kerülhessen. Szokásos területe a műemlékkel vagy műemléki környezettel közvetlenül határos ingatlanok, a közterületrészek és a közterületrészekkel határos ingatlanok, de kiterjedését a hatóság másképp is meghatározhatja.

A műemlékvédelem különböző tárgyait illetően a KÖH különböző jogosítványokkal rendelkezik: a műemlékek építési tevékenysége, funkcióváltása és telekalakítása esetében elsőfokú építésügyi hatóságként, a műemléki területeken szakhatóságként jár el. Műemlékké nyilvánítást bárki kezdeményezhet, azt a KÖH szakmai előkészítő munkája után a miniszter rendeletben mondja ki. A szakmailag még nem előkészített értékeket a Hivatal határozattal elővédelmi listára veszi. Az elővédelmi listán szereplő ingatlanokat érintő engedélyköteles építési tevékenységet 90 nappal megelőzően értesíteni kell a Hivatalt, aki az ingatlant műemlékké nyilvánítja, vagy törli az elővédelmi listáról. Veszélyeztetett ingatlanokat a KÖH határozattal azonnali hatállyal ideiglenes védelem alá helyezhet egy évre, amely egy évvel hosszabbítható. Az ideiglenes védelem a védett műemlékhez hasonló jogi védettséget nyújt az ingatlannak. Az ideiglenes védelemmel párhuzamosan a KÖH megindítja a műemlékké nyilvánítás eljárását.

Régészeti védelem

Az építési munkák néha tervezetten, de sokszor előre láthatatlanul régészeti lelőhelyekkel vagy leletekkel is szembe kerülhetnek. A régészeti lelőhelyek védelme elsősorban a tudományos kutatás forrásait védi. A lelőhelyek szakmai értéke is különböző, az összefüggő, történetileg és régészetileg is jelentős területektől, mint Aquincum vagy a százhalombattai halomsír-együttes a szórvány emlékek ? általában a mezőgazdasági tevékenység eredményeként a földfelszínre került szórványos, nehezen datálható, kis jelentőségű leletek, csont- és cserépdarabok ? nem megkutatott és nehezen körülhatárolható lelőhelyeiig. Az utóbbi évek felgyorsult építési tevékenysége, különösen az autópálya-építések miatt az örökségvédelmi törvény és annak módosításai részletesen szabályozzák az építéssel összefüggő régészeti munkákat annak érdekében, hogy a lelőhelyek védelme és a gazdasági, különösen a közösségi fejlesztések érdekei egymással összhangba hozhatók legyenek.

A lelőhelyek védelme jelentőségüknek megfelelően több fokozatú. A törvény erejénél fogva minden lelőhely védett, azaz azon semmi olyan tevékenység nem folytatható, amely a leletek biztonságát veszélyezteti. Tudományos szempontból vagy egy tájegységre nézve jelentős lelőhelyeket a KÖH fokozottan védett, országos vagy nemzetközi jelentőségűeket kiemelten védett lelőhely kategóriájába emelhet (védett régészeti lelőhely). A fokozottan vagy kiemelten védett lelőhelyekhez védőövezetet lehet kijelölni. A lelőhelyeket a KÖH a műemlékekhez hasonlóan határozattal ideiglenes védelem alá helyezheti és ezzel a lelőhelyet veszélyeztető munkálatokat megállíthatja. Az ideiglenes védelem hossza 90 nap, ami még egyszer 90 nappal hosszabbítható. Ez alatt az idő alatt a Hivatalnak döntenie kell a lelőhely további tudományos sorsáról, védettségéről, feltárásáról.  A régészeti lelőhelyeken a KÖH hatóságként engedélyez minden, nem építési engedélyhez kötött, de 30 centiméternél mélyebb földmunkával járó tevékenységet. Szakhatósági jogköre minden nyilvántartott régészeti lelőhelyre és védőövezetre kiterjed.

A feltárások eljárási szabályozása a fejlesztések pontos kalkulálásához elengedhetetlen. Ha a tervezett fejlesztések ismert régészeti lelőhelyet érintenek, és a régészeti lelőhely elkerülése a fejlesztések, beruházások költségeit aránytalanul megnövelné, vagy a fejlesztés, beruházás másutt nem valósítható meg, a területen megelőző feltárást kell lefolytatni. A megelőző feltárásra a fejlesztő az illetékes múzeummal szerződést köthet, amelynek részleteit a törvény és a csatlakozó jogi szabályozás tartalmazza. Régészeti lelőhely védettségének meghatározására, vagy a megelőző feltárás szükséges volumenének tisztázására a lelőhely kiterjedését és jellegét meghatározó próbafeltárás végezhető. Ha régészeti emlék vagy lelet a munkák folyamán kerül elő, a munkák felelőse köteles a tevékenységet leállítani és a települési jegyzőt értesíteni. A jegyző értesítésére az illetékes múzeum egy napon belül nyilatkozik a munkálatok folytathatóságáról. Ha a lelet értéke ezt szükségessé teszi, mentő feltárást végez, amelyhez 30 nap áll rendelkezésére.

A hatósági, szakhatósági jogkörökkel a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal feladata a hivatalos védelmi listák topográfiailag is pontos és naprakész nyilvántartása, azok nyilvánossá tétele. A védettséget az ingatlan-nyilvántartásba az érintett ingatlanok lapjaira is be kell jegyezni, de ennek elmaradása nem mentesít a védelem következményei alól.

Települési értékvédelmi feladatok

Az épített környezet védelmének új szabályozásával a települési szintre jelentős feladatok hárulnak, különösen a műemlékvédelemben, ahol a volt másodfokú védelem építményei jórészt egészében a település hatáskörébe kerültek.

A települési eszközök első csoportja a rendezési tervek sorozata. A településrendezési tervekben az országos jelentőségű védelmeket a KÖH információi alapján át kell vezetni. Ha a tervvel érintett terület utóbb válik műemléki jelentőségű területté, azt a rendelet hatálybalépésétől számított 6 hónapon belül a terveken a védettség tartalmának megfelelően át kell vezetni. A településrendezési tervekhez a KÖH régész szakember által készített örökségvédelmi hatástanulmányt követel meg, amelynek tartalmaznia kell nem csak a védendő elemeket és a védelem eljárásait, hanem a tervezett fejlesztési elképzelések ? pl. útfejlesztések, belterületbe vonás, építési övezetek módosítása, stb. ? várható hatásainak elemzését a település épített örökségét illetően.

A településrendezési tervek tartalmazhatják az épített környezet helyi védelmet élvező elemeit is. A helyi műemlékvédelem rendszerében az országos védelemhez hasonlóan egyedi illetve területi kategóriák is lehetnek. A védelem tárgyait illető eljárási rendet az önkormányzat a helyi építési szabályzatban vagy külön értékvédelmi rendeletben határozza meg. Mivel egy település épített környezetének felmérése, elemzése és ennek alapján a megfelelő védelmi stratégia kidolgozása általában szétfeszíti a rendezési tervek készítésének menetét, a külön értékvédelmi rendelet gyakorlata az elterjedtebb. Az értékvédelmi rendeletben kap helyet a helyi védettség kategóriáinak leírása, a védelem alá vétel illetve az ez alóli felmentés eljárásának szabályozása és a védelem alatt álló ingatlanok esetében követendő ?általában hatósági – eljárások leírása. Sajnos csak az önkormányzatok kisebb része érzi képesnek magát arra, hogy az épített környezet helyi védelméhez egy települési szakmai és támogatási programot illesszen, amely a védett objektumok szakszerű felújítását segíthetné. Szintén kis szerepet kaptak eddig a csatlakozó oktatási, nevelési, ismeretterjesztési és marketing programelemek.

A műemlékvédelem helyi jelentőségű elemeit a településekhez helyezni szakmailag megalapozott koncepció volt. Az emlékek különösen a helyhez kapcsolódó jelentősége, az országos műemlékvédelem túlterheltsége, az aktuális településfejlesztési feladatokban a helyismerettel és kellő érdekeltséggel alátámasztott operatív ügyintézés igénye indokolta ezt a döntést. Ugyanakkor a törvény megszületése óta eltelt évek azt igazolják, hogy a települések csak részben nőttek fel a feladatokhoz. Az örökségvédelem megfelelő szakismereteinek hiányában a védelmi listák túl hosszúak vagy túl rövidek lesznek, és különösen az egyéni fejlesztési döntések differenciáltsága szenved csorbát. A helyi értékvédelem a költségvetés és emberi erőforrások szűkössége miatt leginkább a hatósági, szabályozási eszközökre támaszkodik, aktív fejlesztési politika kialakítása nélkül. A védett emlékek szakszerű felújítása és fenntartása azonban bonyolult, lassú és nem utolsósorban drága folyamat, amely a magán fejlesztőket hátrányba hozhatja. Ezzel függ össze a műemlékvédelem egyik legfontosabb kritikája, amely szerint a szabályozási védelem önmagában, a gazdasági hátrányokat legalább részben kiegyenlítő támogatási programok nélkül nem annyira a műemlékek és védett területek megújulásának, hanem inkább leromlásának, irányába hatnak. Erősíti ezt a hatást, hogy a települési önkormányzatok nem csak hatóságként, de a településfejlesztés felelőseként, az iparűzési adók bevételeinek érdekeltjeként, sőt nem ritkán mint az érintett ingatlan tulajdonosai is részt vesznek ? ugyanabban a játszmában. Ilyen körülmények között nem meglepő az utóbbi évek számos olyan emlékének eltűnése, amelyek az épített környezetben jobb sorsra lettek volna érdemesek.

Az épített örökség védelme nem korlátozható a helyi védelemben részesülő objektumokra illetve területekre. Az építési hatóságnak – de a települési önkormányzatnak is – számos döntése összefügg a települési jellegzetességek, értékek kisléptékű fennmaradásával vagy eltűnésével. Az építési hatóságnak korlátozott lehetősége van az engedélyezési eljárásban esztétikai követelmények érvényesítésére. A jelentősebb beruházások esetében, különösen az önkormányzat érintettsége esetén a helyi eljárásrend azonban a helyi főépítész, önkormányzati tervtanács segítheti az építészeti minőség kialakulását, kivételes esetben pedig építészeti tervpályázatot rendelhetnek el.

Az illeszkedés

Különleges, és az utóbbi években gyakori nem csak esztétikai, de jogi kérdéssé is vált az illeszkedés fogalma. Az illeszkedés szabályát az 1997. évi LXXVIII. törvény az Épített környezet alakításáról és védelméről új fogalomként vette át a német építési jogból. A törvény a magántulajdon védelmében lehetővé tette, hogy azokon az építési telkeken is folyhasson fejlesztési-építési tevékenység, ahol szabályozási terv nincs érvényben.

Nem szükséges ugyanis szabályozási tervet készíteni mindazokra a területekre, ahol a településszerkezet beállt, a település a településrész infrastruktúrájában, felhasználásában nem kíván jelentős változást, fejlesztést és a jelenlegi szerkezetbe azonos funkciójú, nagyságrendű épületek elhelyezése nem okoz területhasználati, település-működtetési vagy településképi problémát. Ezeken a területeken a környezethez funkciójában, beépítése módjában és mértékében illeszkedő épületre az egyéb ide vonatkozó szabályozás betartása mellett építési engedély adható az Étv 18.§-ben foglalt illeszkedési elv alapján, ha a célzott hasznosítás jellege, a beépítés mértéke és módja illeszkedik a meglévő környezethez.

A német joggyakorlattól eltérően ez a paragrafus teremt lehetőséget arra is, hogy a település által készíttetett településrendezési tervek hatályba lépéséig az érintett területeken építési tevékenység folyjon. Az önkormányzat településrendezési jogosítványának és kötelezettségének ? amelyet az önkormányzati és az Étv szabályoz ? fenntartása érdekében azonban különösen fontos, hogy az átmeneti időszakban ne történjen a településfejlesztési elhatározásoknak nem megfelelő fejlesztés.

Egy tervezett ingatlanfejlesztés célzott hasznosításának jellege akkor illeszkedik a környezetébe, ha a tervezett hasznosítás megvalósulása sem településszerkezeti (az elfogadott településtervezési elveknek ellentmondó fejlődési irány), sem területhasználati (pl. zajterhelési, légszennyezési, stb), sem települési infrastrukturális (megközelítési, közműellátási, vízelvezetési, stb.) konfliktust nem okoz a környezetében. Ilyen módon a jellemzően családi házas beépítéshez a jelentős lakásszámmal rendelkező társasházas beépítés nem illeszkedik, hiszen a családi házas beépítésre kiépült közlekedési és infrastrukturális rendszerekben a soklakásos telkek nagy valószínűséggel konfliktust okoznak. A társasház és a családi ház célzott hasznosítása ugyanis azonos ? a lakófunkció -, a célzott hasznosítás jellege azonban különbözik: a családi házas terület egy extenzív hasznosítású lakóterület, míg a társasházas beépítés egy intenzív hasznosítású lakóterület.

A beépítés mértéke szűkebb értelemben és építési telekre vonatkoztatva a beépítési százalékként értelmezhető, amely az épület(ek) földszinti bruttó alapterületének és a telekterületnek hányadosa. A településkép illetve a területhasználat szempontjából azonban könnyen belátható, hogy ez nem elegendő az épületek és építmények nagyságának a terület nagyságához való viszonyának jellemzésére: a földszinti alapterület nagyságán túl meghatározó a szintek száma is, összességében az összes bruttó szintterület (az összes hasznos épített szintterület m2-ben), vagy a bruttó beépített légköbméterek száma. A településtervezési gyakorlat különböző, a telekre, a tömbre, illetve a területfelhasználási egységre vonatkoztatott mérőszámokkal jellemzi a beépítés mértékét. Adott épületterv illeszkedésének vizsgálatánál nem csak a beépítési százalék, hanem az építmény magassága és a szint alatti beépítés nagysága is összevetendő a környezet hasonló paramétereivel

A beépítés módjának a magyar települési struktúráknak megfelelő tipikus fajtái az OTÉK szerint szabadonálló, oldalhatáron álló, ikres vagy zártsorú és csoportos.

Az illeszkedés vizsgálatánál mérlegelni kell, hogy a tervezett épület a környezetben jellemző beépítési mód OTÉK beli követelményeit általánosan teljesíti-e, valamint, hogy az épület elhelyezés egyéb karakterisztikus jegyeit (például zöld, kertes, beépítetlen tömbbelső védelme, vagy jellegzetesen fogas beépítés, stb.) a környezethez alkalmazkodóan használja-e. Különös jelentősége van az előkert (mint a közterületi kapcsolatok meghatározója), az oldalkert (a szomszéd beépítéshez való viszony és az utcakép ritmusa) meglétének és nagyságának.

Az illeszkedés vizsgálatánál különös jelentőségű annak a környezetnek lehatárolása, amelybe a vizsgált épület illeszkedését mérlegelni kell. A településszerkezet szempontjából célravezető az adott telekkel kapcsolódó közterületeket ? utcát, teret – szegélyező ingatlanok vizsgálata, részben, mert a beépítés nagyságának, magasságának, sűrűségének, ritmusának megítélésében legnagyobb jelentősége a közterületről feltáruló látványnak ? utcaképnek ? van, másrészt mert a funkcionális konfliktusok (forgalmi, vízelvezetési, infrastrukturális, benapozási, stb. problémák – várhatóan ezeket az ingatlanokat érintik leginkább.

A közvetlen környezet lehatárolásán túl a településképben érzékeny területeken ? dombháton, vízparton, értékes táji vagy épített elemek környezetében, stb. ? elhelyezkedő ingatlan esetén meg kell határozni azokat a jellemző pontokat, ahonnan a tervezett épület látványának illeszkedése a településképbe nagyobb léptékben vizsgálandó.

A célzott hasznosítás jellegének, a beépítés módjának és mértékének illeszkedése még viszonylag objektív módszerekkel megállapítható. A fejlesztés építészeti minősége, a látvány illeszkedése a települési szövetbe már jórészt szubjektív megítélés ? jó építészválasztás dolga.”

forrás: BME Építészmérnöki Kar, jegyzet