Rideg Sándor regénye ma már klasszikus, és mint ilyen, kortalan is, hisz sok nemzedék felejthetetlenül mulatságos élménye. Regős Bendegúz, tíz év körüli tehénpásztor-gyerek története a magyar kópéregények sorába tartozik, s közvetlen rokonságban áll Ludas Matyival, Ábellel, Uz Bencével és Kakuk Marcival. Ez a szókimondó, csavaros eszű, afféle népmesei suttyólegény is mindenki eszén túljárva szerzi meg az elégtételt a rajta esett apróbb-nagyobb igazságtalanságokért.

Bendegúzt az anyja szolgálni adja egy “világvégi” bakterházba, valahol Monor és Vecsés között…

“Gyere elő Sanyi, na, hát ne féljél már annyira! ? kiáltotta egy férfi a néhai Szabó bakter háza udvarán, amint beléptünk, s mivel nagyon rá voltunk már hangolódva a  bakterház körüli történésekre, olyan érzésünk támadt, hogy mindjárt előporoszkál valahonnan Sanyi, a szerencsétlen sorsú gebe, nyomában a kupeccel. De kiderült hogy ez a Sa­nyi egy igen félős természetű macska, amelyik, ha idegent lát, nyomban bekucorodik a legközelebbi asztal alá. Őt pró­bálta előcsalogatni a bakter egyik dédunokája, Gábor, s ne­vetve bizonygatta, hogy a név­adásban az égvilágon semmi szerepet nem játszott Sanyi, a filmbéli ló. A macska puszta véletlenségből lett Sanyi. Különös természete tud lenni a véletleneknek.

Minket azonban egy na­gyon is konkrét értesítés ho­zott a vecsési Lehel utcába. Molnár Istvánné, Szabó bak­ter unokája írt nekünk leve­let, hogy ha még olyasvalaki­től akarunk kérdezősködni a bakterről és a bakterházról, akinek személyesen megélt él­ményei vannak róluk, akkor nem árt sietni. A bakternek két unokája ” a 67 éves Mol­nárné Ica, és az ő 62 éves húga” tud még mesélni.
Akkor már egy másik le­vélből is tudtuk, hogy jó hely­re megyünk: Varsa Mátyás színművész, színházi rende­ző egy helytörténész alapos­ságával követi végig a regény­ben a vecsési és a környékbeli helyszínekre tett utalásokat, amikből kiderül, hogy a vecsé­si, 197. számú bakterház volt a nevezetes históriák kiinduló­pontja.

Lipák Józsefné és Kustra Ferenc ugyancsak írtak ne­künk, hogy elmeséljék a haj­dani bakterházhoz kötődő, gyerekkori emlékeiket.

Örültünk olvasóink segí­tőkészségének, különösen ak­kor, amikor kiderült, hogy Szabó bakter leszármazottai korábban már felajánlották egy kereskedelmi tévécsator­nának is, hogy megmutatják a birtokukban lévő dokumen­tumokat, s elmondják mind­azt, ami a családi históriákból még megmaradt, de a műsor­készítőket nemigen érdekel­te Bendegúz és a bakterház. Noha a közönség érdeklődé­se ? mint most kiderült ? na­gyon is élénknek mutatkozik.

Így hát körülültük a nagy asztalt egy hűvös szobában, néztük és hallgattuk, amint szép lassan előjön a múlt.

Szabó Istvánnak és válasz­tottjának, Erzsébetnek 1909. január 29.-én volt az esküvő­je, Rákóczifalván. Az eskü­vő után mindjárt költöztek is, mégpedig Monorra, ahol egy évig laktak albérletben. Egy rokon segítségével jutottak aztán Vecsésre, ahol a 196-os számú bakterházban kezdte meg szolgálatát Szabó bakter, s folytatta aztán még huszon­hat évig.

Ennek a bakterháznak a szoba-konyhájába született hat gyermeke, akik közül a két fiú még csecsemőként meg­halt. Négy lánya maradt, de Ilonka közülük is eltávozott 15 évesen, egy olyan szívbeteg­ség miatt, amely ma már ru­tinműtéttel gyógyítható.

A három lány egyike, Jú­lia, ma is él, s talán neki jutott a Szabó lányok közül a legkü­lönösebb sors. Ő ugyanis erős elhivatottságot érzett Isten szolgálatára, apáca akart len­ni mindenképpen. Csakhogy a bakter jövedelméből arra nem telt, hogy a magyarországi apácarendbe való belépéshez kötelező hozományt kiállít­sa. Júliának Belgiumig kellett mennie, hogy betegápoló apá­ca lehessen. Ott ezt megtehet­te ingyen. Ma is ott lakik 104 évesen a klinikán, ahol évtize­dekig ápolt másokat. Most őt ápolják a rendtársai, akik már csak nyolcan maradtak.

Szabó bakter és felesége többször is elutaztak meglá­togatni a lányukat ? költsége­iket ugyancsak az ottani apá­carend fedezte ? fényképek is készültek olyankor. Egy ün­nepi alkalommal pedig a szü­lők, hogy különleges megle­petést szerezzenek messzire került lányuknak, beutaz­tak Pestre, s készíttettek egy ?saját hangja, vigye haza? le­mezt ? nagy dolog volt ez ak­koriban ? a lemezborítón a fényképükkel. Ezt a lemezt a lányuk, amikor betöltöt­te a nyolcvan évet, hazaküld­te az itthoni rokonoknak, arra gondolván, őrizzék ők a mama és a papa hangját, hi­szen ő nemsokára meghal.

S lám, megvan még ő is ? Molnárné a rendfőnöknő­től rendszeresen érdeklődik a hogylétéről ?, s a lemez szin­tén megmaradt. Akár meg is hallgathatnánk a Szabó bak­ter hangját, ha lenne hoz­zá lemezjátszónk, ami a 33- as fordulatszámú, békebeli hanghordozót lejátssza.

A Szabó lányok közül csak Molnárné édesanyjának szü­lettek gyerekei, így lehetett a bakternek végül mégis két unokája, négy déd- és négy ükunokája.

Hogy milyen volt az élet a bakterházban, arról az uno­kák már csak akkor kezd­tek az édesanyjuktól kérde­zősködni, amikor a film is elkészült. A mamának szép emlékei voltak, mert a gye­rekkora mindenkinek szép, akármilyennek is bizonyult a valóságban. A tágas te­rekre emlékezett, a végte­len szabadságra, arra, hogy az övék volt az egész határ. Hogy a minden komfortot nélkülöző szoba-konyhában miként fértek el annyian, s hogy szinte az ágyuk fejénél zakatoltak a vonatok minden éjjel, mit számít az egy gye­reknek.

Mindenesetre, amikor már két kicsi gyerek is totyogott a bakterház körül, kiderült, se­gítségre lenne szükség. Ek­kor került hozzájuk a kupec közvetítésével, talán ?14-ben, Bendegúz, vagyis hát Rideg Sándor, Monorról.

Molnárné Ica a családi el­beszélésekből úgy tudja, talán négy évig volt kis cseléd a bak­terházban az eleven, jó beszé­dű, talpraesett gyerek, akinek akkor telt ki a becsülete, ami­kor a kuncsaftok ? akikhez ki kellett hordania a friss tejet ? elkezdtek panaszkodni, hogy ejnye már, a Szabó bakterék teje napról napra vizesebb. Ki­derült, hogy a fiú egy útba eső kútról pótolja a kannák meg­csappant tartalmát. Annyit meginni nem bírt, amennyit vízzel pótolt. Ki tudhatja már, tán eladogatta, vagy elajándé­kozta azt a pár litert ? a túlélés furfangjai közé jól belepasszol az utólag megbocsátható, sőt könnyen meg is magyarázha­tó epizód, ha a regényben nem is esik szó róla.

Mindenesetre Bendegúz­nak emiatt mennie kellett. Ment is, a Halmy birtokra szolgálni.

Konc bácsi létező személy volt, a szomszédos, úgy egy ki­lométerre lévő őrházban szol­gált, és létezett a kupec is ? meséli Molnárné Ica. Hogy a banya alakját az író kiről for­mázhatta, nem lehet tudni, ha csak nem az egyszer láto­gatóba érkezett anyósról, akit valóban kemény asszonyként tart számon a család emléke­zete. A két csendőr is gyakran megfordult a bakterházban, a bakter jó ismerőseiként.

Csámpás Rozit azonban ? bár egy olvasónk szerint a ve­csési tanácsháza anyakönyvé­ben még meg lehetne találni a bejegyzést, miszerint a bak­terrel összeházasodtak, pedig ez az esemény a regényben is kudarcba fúl ? más élménye­iből gyúrhatta össze Rideg Sándor.

Hogy milyen volt a való­ságban a bakter maga? Jó hu­morú, vidám, sok mindenhez értő, népszerű ember ? így emlékszik rá az unokája, aki 19 éves volt, amikor a nagy­apja meghalt. Szabó baktert sokan ismerték és sokan sze­rették. Gyakran hívták mala­cot miskárolni, disznót ölni, mert ahhoz is nagyon értett. A szalonna volt a kedven­ce, meg a halételek. Egy ba­ráti vacsora után mesélték a vendéglátók: az asztal körül ülők közül addig senki nem mert enni, amíg Szabó bak­ter nem végzett a halászlével. Ugyanis akkora vehemenciá­val esett neki, hogy mindenki azt várta, mikor kezd fuldo­kolni, mikor kell a segítségé­re sietni.

Hogy a sorompó le- és fel­tekergetésével hogyan is áll­tak a dolgok, azt már csak a legendákból lehet sejteni. Mindenesetre még az ?50-es években is úgy sóhajtoztak a Lőrincre igyekvő, a lezárt so­rompó előtt háromnegyed órákig is álldogáló busz uta­sai: jaj, hát már megint elaludt a Szabó bakter!

Pedig akkoriban már nem volt szolgálatban. Leszerelt a vasúttól az éjszakai baleset után, minek következtében két hónapot börtönben kellett ül­nie. Hajszálra ugyanígy járt a váltótársa is, akivel huszon­négy órás szolgálatonként vál­tották egymást. Ekkor derült ki, hogy sehogy sem jó ez a hu­szonnégy órás, folyamatos éb­renlét, aminek legveszélyesebb szakasza, a ?rossz idő?, hajna­li kettőkor kezdődik. Molnár­né szerint ekkor változtatta meg a vasúttársaság a bakte­rek szolgálati idejét. Bár a so­rompókkal azután se lehettek elégedettek: Molnárné maga is rettentően sajnálta azt a gyászoló sokaságot, amelyik a koporsó mögött másfél órát ácsorgott télvíz idején, arra várva, hogy jöjjön már a bak­ter, tegye végre szabaddá az át­járót.

A baleset után Szabó bak­ter már nem akart vasutas lenni. A családjának nem be­szélt arról az éjszakáról, uno­kái is csak az édesanyjuk el­beszéléséből tudják, hogy elbóbiskolt a bakter azon a ?rossz órán?, amikor egy ittas motoros nekirohant a szakál­las sorompó talpának, és on­nan egyenesen bevágódott a sínek közé, hiszen a sorompó nem volt leeresztve. És akkor jött a vonat?

Csak sejthetjük, mit érezhetett Szabó bakter a halálos balesetet követően.

Eladták a tehénkét, vettek belőle egy telket a Lehel utcában, arra a saját kezével épí­tett egy kis házat.

Amikor a lánya férjhez ment, a házat megtoldották.

Az unoka is épített hozzá, a dédunokák ugyancsak, úgyhogy szépen kialakult a mai, sokszobás épület, ahol mindenki elfér. Ez ugyan már nem hasonlít a régire, de átalakítva még megvan ben­ne az a helyiség, ahol a papa ágya állt, s ahol a rádiót hall­gatva végigkacagta, amint Agárdy Gábor felolvassa az Indul a bakterházat. Jó hu­mora volt, s nála jobban senki nem tudta, mi igaz, mi nem. Ami nem volt igaz, nem vette magára.

A bakterháznak, a sorompónak jó néhány vecsési még pontosan meg tudná határozni a helyét, de mi már csak egy pillantást vetünk a hűlt helyükön álló, böhöm kapcsolószekrényre. Ha behunyjuk a szemünket, úgyis el tudjuk képzelni. Hogy a mérhetetlen sze­génység tízéves gyereket kényszerít cselédnek állni, éppenséggel azt is el tudnánk képzelni.
De azt meg nem akarjuk.” www.regiolapok.hu