Rideg Sándor regénye ma már klasszikus, és mint ilyen, kortalan is, hisz sok nemzedék felejthetetlenül mulatságos élménye. Regős Bendegúz, tíz év körüli tehénpásztor-gyerek története a magyar kópéregények sorába tartozik, s közvetlen rokonságban áll Ludas Matyival, Ábellel, Uz Bencével és Kakuk Marcival. Ez a szókimondó, csavaros eszű, afféle népmesei suttyólegény is mindenki eszén túljárva szerzi meg az elégtételt a rajta esett apróbb-nagyobb igazságtalanságokért.
Bendegúzt az anyja szolgálni adja egy “világvégi” bakterházba, valahol Monor és Vecsés között…
“Gyere elő Sanyi, na, hát ne féljél már annyira! ? kiáltotta egy férfi a néhai Szabó bakter háza udvarán, amint beléptünk, s mivel nagyon rá voltunk már hangolódva a bakterház körüli történésekre, olyan érzésünk támadt, hogy mindjárt előporoszkál valahonnan Sanyi, a szerencsétlen sorsú gebe, nyomában a kupeccel. De kiderült hogy ez a Sanyi egy igen félős természetű macska, amelyik, ha idegent lát, nyomban bekucorodik a legközelebbi asztal alá. Őt próbálta előcsalogatni a bakter egyik dédunokája, Gábor, s nevetve bizonygatta, hogy a névadásban az égvilágon semmi szerepet nem játszott Sanyi, a filmbéli ló. A macska puszta véletlenségből lett Sanyi. Különös természete tud lenni a véletleneknek.
Minket azonban egy nagyon is konkrét értesítés hozott a vecsési Lehel utcába. Molnár Istvánné, Szabó bakter unokája írt nekünk levelet, hogy ha még olyasvalakitől akarunk kérdezősködni a bakterről és a bakterházról, akinek személyesen megélt élményei vannak róluk, akkor nem árt sietni. A bakternek két unokája ” a 67 éves Molnárné Ica, és az ő 62 éves húga” tud még mesélni.
Akkor már egy másik levélből is tudtuk, hogy jó helyre megyünk: Varsa Mátyás színművész, színházi rendező egy helytörténész alaposságával követi végig a regényben a vecsési és a környékbeli helyszínekre tett utalásokat, amikből kiderül, hogy a vecsési, 197. számú bakterház volt a nevezetes históriák kiindulópontja.
Lipák Józsefné és Kustra Ferenc ugyancsak írtak nekünk, hogy elmeséljék a hajdani bakterházhoz kötődő, gyerekkori emlékeiket.
Örültünk olvasóink segítőkészségének, különösen akkor, amikor kiderült, hogy Szabó bakter leszármazottai korábban már felajánlották egy kereskedelmi tévécsatornának is, hogy megmutatják a birtokukban lévő dokumentumokat, s elmondják mindazt, ami a családi históriákból még megmaradt, de a műsorkészítőket nemigen érdekelte Bendegúz és a bakterház. Noha a közönség érdeklődése ? mint most kiderült ? nagyon is élénknek mutatkozik.
Így hát körülültük a nagy asztalt egy hűvös szobában, néztük és hallgattuk, amint szép lassan előjön a múlt.
Szabó Istvánnak és választottjának, Erzsébetnek 1909. január 29.-én volt az esküvője, Rákóczifalván. Az esküvő után mindjárt költöztek is, mégpedig Monorra, ahol egy évig laktak albérletben. Egy rokon segítségével jutottak aztán Vecsésre, ahol a 196-os számú bakterházban kezdte meg szolgálatát Szabó bakter, s folytatta aztán még huszonhat évig.
Ennek a bakterháznak a szoba-konyhájába született hat gyermeke, akik közül a két fiú még csecsemőként meghalt. Négy lánya maradt, de Ilonka közülük is eltávozott 15 évesen, egy olyan szívbetegség miatt, amely ma már rutinműtéttel gyógyítható.
A három lány egyike, Júlia, ma is él, s talán neki jutott a Szabó lányok közül a legkülönösebb sors. Ő ugyanis erős elhivatottságot érzett Isten szolgálatára, apáca akart lenni mindenképpen. Csakhogy a bakter jövedelméből arra nem telt, hogy a magyarországi apácarendbe való belépéshez kötelező hozományt kiállítsa. Júliának Belgiumig kellett mennie, hogy betegápoló apáca lehessen. Ott ezt megtehette ingyen. Ma is ott lakik 104 évesen a klinikán, ahol évtizedekig ápolt másokat. Most őt ápolják a rendtársai, akik már csak nyolcan maradtak.
Szabó bakter és felesége többször is elutaztak meglátogatni a lányukat ? költségeiket ugyancsak az ottani apácarend fedezte ? fényképek is készültek olyankor. Egy ünnepi alkalommal pedig a szülők, hogy különleges meglepetést szerezzenek messzire került lányuknak, beutaztak Pestre, s készíttettek egy ?saját hangja, vigye haza? lemezt ? nagy dolog volt ez akkoriban ? a lemezborítón a fényképükkel. Ezt a lemezt a lányuk, amikor betöltötte a nyolcvan évet, hazaküldte az itthoni rokonoknak, arra gondolván, őrizzék ők a mama és a papa hangját, hiszen ő nemsokára meghal.
S lám, megvan még ő is ? Molnárné a rendfőnöknőtől rendszeresen érdeklődik a hogylétéről ?, s a lemez szintén megmaradt. Akár meg is hallgathatnánk a Szabó bakter hangját, ha lenne hozzá lemezjátszónk, ami a 33- as fordulatszámú, békebeli hanghordozót lejátssza.
A Szabó lányok közül csak Molnárné édesanyjának születtek gyerekei, így lehetett a bakternek végül mégis két unokája, négy déd- és négy ükunokája.
Hogy milyen volt az élet a bakterházban, arról az unokák már csak akkor kezdtek az édesanyjuktól kérdezősködni, amikor a film is elkészült. A mamának szép emlékei voltak, mert a gyerekkora mindenkinek szép, akármilyennek is bizonyult a valóságban. A tágas terekre emlékezett, a végtelen szabadságra, arra, hogy az övék volt az egész határ. Hogy a minden komfortot nélkülöző szoba-konyhában miként fértek el annyian, s hogy szinte az ágyuk fejénél zakatoltak a vonatok minden éjjel, mit számít az egy gyereknek.
Mindenesetre, amikor már két kicsi gyerek is totyogott a bakterház körül, kiderült, segítségre lenne szükség. Ekkor került hozzájuk a kupec közvetítésével, talán ?14-ben, Bendegúz, vagyis hát Rideg Sándor, Monorról.
Molnárné Ica a családi elbeszélésekből úgy tudja, talán négy évig volt kis cseléd a bakterházban az eleven, jó beszédű, talpraesett gyerek, akinek akkor telt ki a becsülete, amikor a kuncsaftok ? akikhez ki kellett hordania a friss tejet ? elkezdtek panaszkodni, hogy ejnye már, a Szabó bakterék teje napról napra vizesebb. Kiderült, hogy a fiú egy útba eső kútról pótolja a kannák megcsappant tartalmát. Annyit meginni nem bírt, amennyit vízzel pótolt. Ki tudhatja már, tán eladogatta, vagy elajándékozta azt a pár litert ? a túlélés furfangjai közé jól belepasszol az utólag megbocsátható, sőt könnyen meg is magyarázható epizód, ha a regényben nem is esik szó róla.
Mindenesetre Bendegúznak emiatt mennie kellett. Ment is, a Halmy birtokra szolgálni.
Konc bácsi létező személy volt, a szomszédos, úgy egy kilométerre lévő őrházban szolgált, és létezett a kupec is ? meséli Molnárné Ica. Hogy a banya alakját az író kiről formázhatta, nem lehet tudni, ha csak nem az egyszer látogatóba érkezett anyósról, akit valóban kemény asszonyként tart számon a család emlékezete. A két csendőr is gyakran megfordult a bakterházban, a bakter jó ismerőseiként.
Csámpás Rozit azonban ? bár egy olvasónk szerint a vecsési tanácsháza anyakönyvében még meg lehetne találni a bejegyzést, miszerint a bakterrel összeházasodtak, pedig ez az esemény a regényben is kudarcba fúl ? más élményeiből gyúrhatta össze Rideg Sándor.
Hogy milyen volt a valóságban a bakter maga? Jó humorú, vidám, sok mindenhez értő, népszerű ember ? így emlékszik rá az unokája, aki 19 éves volt, amikor a nagyapja meghalt. Szabó baktert sokan ismerték és sokan szerették. Gyakran hívták malacot miskárolni, disznót ölni, mert ahhoz is nagyon értett. A szalonna volt a kedvence, meg a halételek. Egy baráti vacsora után mesélték a vendéglátók: az asztal körül ülők közül addig senki nem mert enni, amíg Szabó bakter nem végzett a halászlével. Ugyanis akkora vehemenciával esett neki, hogy mindenki azt várta, mikor kezd fuldokolni, mikor kell a segítségére sietni.
Hogy a sorompó le- és feltekergetésével hogyan is álltak a dolgok, azt már csak a legendákból lehet sejteni. Mindenesetre még az ?50-es években is úgy sóhajtoztak a Lőrincre igyekvő, a lezárt sorompó előtt háromnegyed órákig is álldogáló busz utasai: jaj, hát már megint elaludt a Szabó bakter!
Pedig akkoriban már nem volt szolgálatban. Leszerelt a vasúttól az éjszakai baleset után, minek következtében két hónapot börtönben kellett ülnie. Hajszálra ugyanígy járt a váltótársa is, akivel huszonnégy órás szolgálatonként váltották egymást. Ekkor derült ki, hogy sehogy sem jó ez a huszonnégy órás, folyamatos ébrenlét, aminek legveszélyesebb szakasza, a ?rossz idő?, hajnali kettőkor kezdődik. Molnárné szerint ekkor változtatta meg a vasúttársaság a bakterek szolgálati idejét. Bár a sorompókkal azután se lehettek elégedettek: Molnárné maga is rettentően sajnálta azt a gyászoló sokaságot, amelyik a koporsó mögött másfél órát ácsorgott télvíz idején, arra várva, hogy jöjjön már a bakter, tegye végre szabaddá az átjárót.
A baleset után Szabó bakter már nem akart vasutas lenni. A családjának nem beszélt arról az éjszakáról, unokái is csak az édesanyjuk elbeszéléséből tudják, hogy elbóbiskolt a bakter azon a ?rossz órán?, amikor egy ittas motoros nekirohant a szakállas sorompó talpának, és onnan egyenesen bevágódott a sínek közé, hiszen a sorompó nem volt leeresztve. És akkor jött a vonat?
Csak sejthetjük, mit érezhetett Szabó bakter a halálos balesetet követően.
Eladták a tehénkét, vettek belőle egy telket a Lehel utcában, arra a saját kezével épített egy kis házat.
Amikor a lánya férjhez ment, a házat megtoldották.
Az unoka is épített hozzá, a dédunokák ugyancsak, úgyhogy szépen kialakult a mai, sokszobás épület, ahol mindenki elfér. Ez ugyan már nem hasonlít a régire, de átalakítva még megvan benne az a helyiség, ahol a papa ágya állt, s ahol a rádiót hallgatva végigkacagta, amint Agárdy Gábor felolvassa az Indul a bakterházat. Jó humora volt, s nála jobban senki nem tudta, mi igaz, mi nem. Ami nem volt igaz, nem vette magára.
A bakterháznak, a sorompónak jó néhány vecsési még pontosan meg tudná határozni a helyét, de mi már csak egy pillantást vetünk a hűlt helyükön álló, böhöm kapcsolószekrényre. Ha behunyjuk a szemünket, úgyis el tudjuk képzelni. Hogy a mérhetetlen szegénység tízéves gyereket kényszerít cselédnek állni, éppenséggel azt is el tudnánk képzelni.
De azt meg nem akarjuk.” www.regiolapok.hu