A régi víztorony és a vasútállomás Vecsésen

Érdemes a Vecsés vasútállomás és Vecsés-Kertekalja megállóhely históriájában egy kicsit visszatekinteni.  Évtizedekig állta az idő vasfogának pusztításait a vasúti víztorony, mállott a vakolat rajta, aztán a tető betonfödémje engedelmeskedett a rozsda feszítő erejének. 

Ablakainak üvegét már rég kitörték a gyerekek és a randalírozó fiatalok, no meg a vagonkirakás közben tojásszénnel célbadobáló, egykor “ideiglenesen itt tartózkodó” katonák. Aztán a vízállásmutató is felmondta a szolgálatot, majd jókora tábla figyelmeztette a vecsési ingázók ezreit: Vigyázat, omlásveszély! úton és a faluban is, hogy talán a déli szomszédoknál Tito halála után néhány évvel kirobbant háború, vagy talán az újra divatba jött nosztalgiagőzösök miatt könyörültek meg rajta. Aztán azt is beszélték, hogy a víztornyot vecsési építész szakemberek vették szemügyre, hogy kiállítási vagy kereskedelmi célokra átalakítsák.Végül megszületett a végső döntés: lebontani!Tény, hogy a vasúti víztorony, még ha roskadozott is a tetőzete, azért nem adta meg egykönnyen magát a bontók kalapácsainak. Lakossági javaslatra épült a háborút követő években. s most is lakossági sürgetésre kezdte el egy Kft. – előzetes licitálás után – bontani.
A masszív építmény erős falazata, no meg a bontók “ej ráérünk arra még” hozzáállása miatt oly lassan haladt a munka, mint ama bizonyos Luca-székének a munkálatai. Csak a két emeleti szinten szétvágott jókora víztartályok és a földszinti gépészeti berendezésekek, csövek elszállításához két magas-oldalfalú, négytengelyes vasúti teherkocsira volt szükség. Aztán fokozatosan csökkentek a szintek, majd úgy tűnt, az alsó szintnek megkönyörülnek, s jó lesz pályafenntartási raktárnak. Két hónap után azonban ezt is elhordták a jó minőségű téglára aprólékosan vigyázó bontómunkások.

A Millecentenárium és a vasút 150. évfordulójának évében tehát egy jellegzetes építménnyel szegényebb lett Vecsés és a ceglédi vasútvonal. Ma már csak a szivattyú 160 milliméter átmérőjű szívócsövének a víztorony melletti, sittel betemetett kútba vezető része, annak is csak az aljzatbetonból kiálló félméteres csonkja emlékeztet az egykori füstös-kormos vasparipák: a gőzmozdonyok vecsési vízvételi helyére.

A vasútra vonatkozó engedményokiratok az állomási építmények és vonalőrházak tekintetében minden esetben előírták, hogy a felvételi épületek, lakó és őrházak, továbbá a rakodók, tisztítóvödrök, csatornák, vízházak és kutak, valamint a kenyérsütő kemencék kőből vagy téglából falazva állítandók elő.

Az állomási építmények között a felvételi épület és az áruraktár mellett nyílt rakodót, árurakodót, lámpakamrát, állomási és kúttal, kemencével, melléképületekkel ellátott nyíltvonali őrházat említenek a korabeli iratok.

A történelmi Magyarország, illetve a Monarchia területén a vasútvonalakat és az ottani állomásokat fontosságuk szerint kategóriákba sorolták. Ennek megfelelően építették ki a vágányhálózatot és a kisegítő, kiszolgáló létesítményeket is. Mivel Vecsés az elsőrangú Pest-Szolnok vasútvonal elsőrendű állomásának számított, az állomás felvételi épületén túl áruraktára, vízháza, szertára, akkor még az állomás épületében kialakított utas-árnyékszéke és őrházai is voltak. Vágányhálózatának kialakításánál azt mérlegelték a tervező szakemberek, hogy a főváros rendezőpályaudvaraira küldött vagy onnan érkező vonatok egy részét Vecsésen fel tudják oszlatni. A fővonal kapacitásának függvényében a feloszlatott vonatok hosszabb-rövidebb ideig tartózkodhattak Vecsésen. Ezzel a tővárosi pályaudvarokat, rendező pályaudvarokat tehermentesítette a vecsési állomás.

Pontos adatot nem siketült arra találni, hogy a most lebontott víztorony elődje, az ugyancsak vasúti szabvány szerint készült vízház mikor épült. A ismert adatok szerint bizonyosra vehető, hogy a kétvágányúsításkor (1868-69-ben) a vágányok alatt a 2-3. és a 4-5. vágányok között elhelyezett Oldenburg típusú, hattyúnyakas vízdarukhoz a csővezetéket már lefektették.

Az egykori vízház a lebontott víztorony helyén álló szerényebb építmény volt, ami majd csak a II. Világháborút követő években bizonyult kicsinek.
Az egykori vízház két hatalmas tartályának űrtartalma 124 köbméter volt.
Ha figyelembe vesszük, hogy azidőtájt, tehát az 1870-es években, sőt e század elején is, sokkal nagyobb vasúti csomópontok, elágazó állomások közül például Kecskemétnek 70 és Szegednek is csak 110 köbméter víztartály-kapacitású bázisai voltak, akkor jól értékelhető a vecsési vasúti vízvételi hely fontossága.
A vecsési vízház mellett ásott kút napi vízhozamát a gőzmozdony-vezetők részére, szolgálati célból, évenként kiadott államvasúti Menetrendfüggelék az 1880-as évektől egységesen 150 köbméterben rögzítette, ami gyakorlatilag kimeríthetetlen vízforrás volt.

Visszatérve a vecsési vontatási vízvételi hely ismertetéséhez röviden érdemes megemlíteni, hogy a kétvágányúsításkor az akkor még kisegítő vízvételi és tisztító állomásként működő Vecsésen milyen kút volt. A felvidéki, szepességi cipszer mesterek 2,5 méter átmérőjű és 18 méter mély kutat ástak, melynek oldalát a vasúton ideszállított terméskőből rakták ki. A 11 méter mélyen húzódó vízszint az idős adatközlők szerint állandó “pezsgésben” volt. Ezzel a visszaemlékezők azt akarták érzékeltetni, hogy olyan jó vízhozamú érre sikerült a kutat telepíteni, amelynek naponta 150 köbméter volt n vízhozama és a kiszivattyúzott vizet a “pezsgéssel” állandóan utántermelte. Ennek a folyamatos után-táplálásnak a kutat tápláló erek állandó igénybevételének és tisztaságának volt köszönhető, hogy a kút csaknem egy évszázadon át ivóvízként is a környék kedvelt vízvételi helye colt.

A mai állomási trafik mellett egy külön faragott márvány-lapba szerelték az ivóvízcsapot, ami az utasok, és a századforduló éveitől egyre bővülő Vecsés-Felsőtelep, majd később a Halmi-telep lakosságának körében is igen gyakran látogatott vízvételi hely volt. A vecsési vízház két tartályába a kút vízét nagynyomású gőz segítségével egy lüktető üzemű pulzométerrel juttatták fel. Mivel a pulzométer szívómagassága korlátozott, és a nagy gőzfogyasztás miatt üzemeltetése gazdaságtalan volt, rövid időn belül gőzüzemű centrifugál-szivattyúkat telepítettek Vecsésre is. A körforgós vagy ismertebb nevükön centrifugál szivattyúkból kezdetben a Worthington, majd a magyar gyártmányú Bendes típusú szivattyúkat alkalmazták. Nagy előnyük az volt, hogy később a hajtásukat villamos üzeműre tudták átalakítani. Erre azonban csak jóval később, kezdetben a helyszínen üzembe állított és egyhengeres diesel motorral hajtott aggregát, majd az 1930-as évek második felében a Kispest Villanytelepről idevezetett villamos tápvezetékkel nyílott lehetőség. Tény, hogy az 1934-ben kiadott Menetrendfüggelékben még csak a gőzüzemű szivattyút említik a trianoni igazságtalan megcsonkítás után fővízvételi hellyé előlépett Vecsés állomáson.

A vízház tartályaiba a gőzzel felszivattyúzott vizet először kezelték. A vízből ugyanis a vízkő a gőzmozdonyok kazáncsöveire rakódott le, ami rossz hővezető lévén a mozdonykazánok hatásfokát jelentősen rontotta. Ezt megelőzendő a vízház kezelő személyzete szigorú vontatási telepi előírások szerint szódázta, vagyis lágyította a vizet. A lágyított víz a gravitációs erő és a tartályban található vízoszlop nyomásának segítségével a vízdaruk 160 mm átmérőjű vezetékein és kifolyó csövein áramlott át a mozdonyszerkocsik tartályaiba.

1948-ban nagy ünnepség keretében helyezték üzembe a 102 négyzetméter alapterületű, 9 méter magas víztornyot.A 130 köbméterre növekedett tartálykapacitás lehetővé tette, hogy a Pestszentlőrinc állomáson, illetve az 1930-as évek elejétől a Lőrinci kavicsbánya megállóig vezető “nagy Burma” (azaz a régi SCHOTTER BAHN, vagyis Sóderbánya vasút) és a soroksári ipari üzemekig vezető “kis Burma” elnevezésű vágányhálózaton, valamint a repülőtéren dolgozó tolató mozdonyok a szemeretelepi becsatlakozó vágány révén ismét Vecsésen tűzkezelhessenek és vizet vételezzenek. Ehhez az 1934-ben szolgálati célra kiadott Menetrendfüggelék tartalmazta a vonatközlekedéshez nélkülözhetetlen jelzéseket.

Az újjáépített 100-as fővonal Budapest-Cegléd-Szolnok szakaszán a forgalom jelentősen megnövekedett. 1947-ben a 9 négyzetméter fűtőfelületű vízházi állókazán a gőzlövettyűs szivattyúk számára már nem tudott elegendő gőzt termelni. A szakemberek javaslata alapján a gőzszivattyú teljesítményének növelését össze kellett kötni a vízház átépítésével.
1948-ban épült meg a háromszintes és 1996-ban lebontott víztorony. Ennek felső két szintjén a víztartályok, alsó szintjén a kazánház, a gépészet: berendezések és egy raktár kapott helyet. Egyidejűleg a Bendes típusú centrifugál szivattyú hajtását is villamos üzemre alakították át. Néhány év múlva a 6 LE teljesítményű villamos hajtást 13,6 LE teljesítménnyel váltották fel. A 380 voltos villamos energiát továbbra is Kispest Villanytelep szolgáltatta.

Köztudott, hogy az 1950-es, 1960-as években a vecsési illetve Felsőbabádi Állami Gazdaság halmi telepi tehenészetében a pusztító száj és körömfájás miatt elhullott többszáz jószágot a közeli részen földelték el. Az is köztudott, hiszen a vonatablakból még később az 1980-as években is ország, világ láthatta, hogy a Vecsés határában található orosz laktanyából a szennyvizet minden takarás és derít8 nélkül, szabadon vezették a vasút menti gödrökbe a repülőtér mellett.

Aztán újságcikkek, TV riportok szóltak arról is, hogy a szovjet katonák-és nemcsak ők! – milyen vegyszeres hordókat ástak el a szemétbánya szomszédságában, s hogy a szomszédos kutakból víz helyett ásványolaj alapú üzemanyagot hozott fel a vödör.

A Ferihegy TSZ és a vecsési gazdák részére vasúton érkezett sóküldeményekból, vegyszerekből, a savanyítás melléktermékeként egyre növekvő mennyiségű savanyú léből is sok leszivárgott a talajba. És leszivárgott más is!Például az állomási vágányokon a szovjet katonák által a tartálykocsikból lefejtett és felelőtlenül kezelt benzin, gázolaj és kerozin is. Az ingázók ezrei láthatták, hogy minden óvatosság nélkül száz és ezer liter számra ömlött az üzemanyag a hetedik vágány mellett a földre. Nem is csoda, ha az 1960-as évek végén, mikor azzal kísérleteztek, hogy a vasúti kút illetve víztorony vizét a repülőtéri oldalon tűzoltó vízként is hasznosítsák, a próbaoltáskor nagy meglepetésre a víz az oltás helyett inkább táplálta a tűzet. Miután ezt tapasztalták, az állomási – közel egy évszázadig kiváló vizet adó – csapra odakerült a tábla: NEM IHATÓ!

Megvizsgálták az állomási kút vizét, és kiderült, hogy a tetéjén több mint 40 centiméternyi kerozinréteg úszik, amit a csapadék és a nagy esőzések miatt 1963-ban a Ferihegyi repülőtéren át Vecsésre zúduló Rákos patak vize a talajba mosott és a kútban kötött ki. A Hámán Kató Vontatási Főnökség laboratóriumi vizsgálata mást is kimutatott. Többek között azt is, hogy az 1957-ben mért 5,6-os állandó keménység értéke 1965-re 21-re igen, nem elírás, csaknem négyszeresére! – s a változó keménység értéke időközben 10,64-ről 1 1-re növekedett.~84~ Csoda-e, ha a 70-es, 80-as években a további szennyeződés miatt a vecsési ivóvíz nitrátosodása főként a csecsemőknél veszélyes megbetegedéseket okozott? Egy ideig Vecsés több pontján máshonnan hozott lajtokból vehetett a lakosság egészséges ivóvizet.

Az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy a Hámán Kató Vontatási Főnökség laboratóriumában a diesel és villamos vontatás térhódítása miatt egyre ritkábban vizsgálták a vecsési víz minőségét. 1962-ben leszerelték Vecsésen az utolsó gőzlövettyűt és teljesen önműködő villamos üzemre állították át a vízvételezést.
Megszűnt a víztoronyban az állandó személyzet és velük együtt a rend is. Már a hatvanas évek elején előfordult, hogy a gőzmozdonyon szolgáló masiniszták észrevételezték, hogy a kút vizének forgatása céljából a vecsési gázolajos, kerozinos vizet órákon át engedték a víztoronnyal szomszédos gödörbe, ahol egykor a szebb időket megélt vecsési VÍZÉP szigetelésre váró csöveit tárolták, amelynek feltöltött helyén ma egy szállítmányozási vállalkozás telephelye  működik.

Azt hiszem, akik naponta vonatozunk munkahelyünkre, az idős mozdonyvezetőhöz hasonlóan tapasztaljuk a vasút eszközeiben, épületeiben okozott károkat.
A bontás kezdetére például a víztoronynak egyetlen ép ablaka, ajtaja sem volt. Az elhanyagolt külsejű csavargók, magukat pendliző hajléktalanoknak mondók valósággal bealjaztak maguknak a víztoronyi kazántérben, de a vecsési és a kertekaljai várótermekben is. Balkanizálódunk! – cseng még most is a fülemben a vecsési vasutasok panasza. Amikor nem nyugodtak bele a nagy romlásba és szóltak Kertekalja megállóhelyen a várótermet fényes nappal WC-nek használó borgőzös lumpeneknek, nem sok híján megverték őket. A kertekaljai vasúti épület bérbeadásával remélhetőleg megváltozik ez a szánalmas helyzet.

Azért a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg azt is, hogy az állomási utas- és vasutas fegyelem romlásához az is hozzájárult. hogy az utóbbi évtizedekben az állomásfőnökök, pályamesterek az indokoltnál is gyakrabban váltották egymást Vecsésen. Ilyen rövid idő alatt ők se ismerhették meg Vecsést, de őket se ismerhette meg a lakosság, az utazóközönség. Éppen ezért nem csoda, ha a régi állomásfőnökök, pályamesterek tekintélyét már legfeljebb csak nyomokban lehet tetten érni.

Aztán a fegyelmezetlenség, a nagy ínség és a pénznélküliség okozta azt is, hogy a nyitva maradt illetve betördelt víztoronyi ablakokon át a galambok is birtokba vehették a felső szinteket. A KÖJÁL észrevételezte is, hogy a galambok által okozott fertőzésveszély miatt, ha elmarad az intézkedés, akkor letiltják az állomási víz fogyasztását. Bár átmeneti műszaki megoldások akkor még születtek, azonban sok egyéb tényező miatt – mint említettük – kikerült az állomási vízcsapra a “nem iható” feliratú tábla.

A víztoronynak és a kútnak még egy ideig megkegyelmeztek és engedélyezték, hogy a szomszédos telkek építkezéseihez a kertek locsolásához a vizét hasznosítsák. A vízvételi berendezések szakaszos üzemelése által ugyanis a víz a kútban és a tartályokban is frissült és a kút se tömődött el.

1985-ben azonban a vontatási technológia korszerűsödése, a gőzmozdonyok menetrendszerű közlekedésből való végleges kivonása, sőt ezen a fővonalon a diesel mozdonyokat is háttérbe szorító tisztább és takarékosabb villamos vontatás térhódítása miatt végleg selejtezték a víztornyot, bontására azonban csak bő tíz év múlva, 1996-ban került sor.

A felvétel az 1980-as évek második felében egy átrobogó gyorsvonat utolsó peronjáról készült. Még szerencse, hogy sikerült ez a felvétel, mert az egyetlen kép, amelyen az egész állomás: a felvételi épület, az időközben már lebontott áruraktár, a pft. épületek, a magasperonok, az új jelző berendezések. a felsővezeték hálózat, s ami a legfontosabb, velük együtt még épségben látható az egykori víztorony. és a 4-5. számú vágányok közötti peron üllői végén az utolsó vízdaru is.

Bizony az is látható, hogy az első vágányt a megsüllyedés és a gazosodás fenyegeti olyannyira, hogy a gaz közül az elárvult váltójelző is épp, hogy csak látszik. A 47. ábra a romjaiban is tekintélyes víztorony utolsó óráit mutatja, s azt, hogy a nagymennyiségű bontási törmelékkel az egykor kimeríthetetlen kutat is feltöltötték. Jól látható még a képen a VECSÉS felirat mellett a víztoronyi tartályok vízállásmutatójának mérőskálatartó léce.

 
Forrás:
Orosz Károly:Fejezetek a vecsési vasútállomás és Kertekalja megállóhely történetéből. 
Bp. 1997